idén sok minden kiderült arról, mi van az álmaid valóra válásának túloldalán
(The xx: xx, Au Revoir Simone: Still Night, Still Light, Röyksopp: Junior, The Flaming Lips: Embryonic, Peter Bjorn and John: Living Thing, Grizzly Bear: Veckatimest, Bat for Lashes: Two Suns, jj: jj no2, Yeah Yeah Yeahs: It’s Blitz!, Memory Tapes: Seek Magic, Delorean: Ayrton Senna, A Sunny Day in Glasgow: Ashes Grammar, Fuck Buttons: Tarot Sport, Animal Collective: Merriweather Post Pavilion, Camera Obscura: My Maudlin Career, The Pains of Being Pure at Heart: The Pains of Being Pure at Heart, Phoenix: Wolfgang Amadeus Phoenix, The Horrors: Primary Colours, YACHT: See Mistery Lights, Speck Mountain: Some Sweet Relief)
"Immár végéhez közeledett a félév,
és folytak a kollokviumok, nem okozva nagy gondot Imrusnak: mert ezek alig
voltak komolyak, s vizsga nem esett az első évre. Sok kifogást lehet tenni
felsőbb oktatásunk ellen: de ez években az Egyetem, akármily tréfásan hangzik
is, éppen mulasztásaival szolgált kultúránknak, mely bizonnyal nem arra volt
éhes, amit iskolás professzorok adni tudtak. Jobb, hogy időt és szabadságot
hagytak, tanulni, legalább a legjobbaknak, túl a vizsgai szabályzaton, amit a
fiatal lélek éhsége megkívánt, amely újra Nyugat felé tárta kelyhét, fényért,
mint annyiszor, Apáczai János vagy talán már Szent István óta. Különös virág ez
a Magyar Kultúra, mely időnként mindig becsukja magát, s aztán, bimbóiban,
mintegy forradalommal, megnyitja újra. Az idők szimbólum rangjára emelték az
Imrus angol szótárát s könyveit, melyek büszkén hevertek mellette a padon,
mialatt, különös ténykedéssel, egy gondosan behajtott üres ívpapírra ráírta
kívülről:
Kollokviumi dolgozat méltóságos
X. Y.
egyetemi tanár úr kollégiumára. Beadja:
Sátordy Imre, 1. éves bölcsészethallgató.
Belülről a papír úgy maradt,
szűztisztán, ahogy a papírgyárból kikerült: ennyiből állt a kollokválás. A
tanár famulusa összeszedte az üres árkusokat, s másnap ott tornyosodtak azok,
két oszlopban, a szeminárium íróasztalán, mely körül kétszáz diák tolongott indexével,
az ajtóig s azon túl, végig a folyosón, amennyi a tanterembe be se fért volna.
- Önt nemigen látom az óráimon -
mondja a tanár találomra az egyiknek.
- De, méltóságos uram, én minden
órán jelen voltam, mint nagy gonddal készült dolgozatom bizonyítja! - S már
zörög a lajstrom a famulus kezében, hol amaz üres papírlapok beadóinak neve
áll. A méltóságos olykor megpróbálja:
- Nem írhatok jelest: nem
sikerült! - Ám erre méltatlankodó szónoklat következik, s a princeps
philologorum kétségbeesetten fakad ki: - De hát mindenkinek
csak nem írhatok jelest!
ez a móricz tényleg egy fantasztikus barom volt, levél:
"Engedje meg azt hinnem, hogy a kifogyhatatlan fordulatosságú Élet még számon tart bennünket s a jövő még ígér. Hogy milyen közel vagy milyen távol, azt nem tudom [kihúzva: de én mától fokozottabb életörömmel élek, s remélem, egyszer csak megbaszom magát.] Én csak azt tudom, hogy mint valami életelem, úgy hiányzik nekem a maga gondolatvilága, a levele, a sugárzó intelligenciája, amely virágok viharában él és lélegzik."
gondolatvilág! virágok vihara!
"Szerencsédre te nem tudod, miről beszélsz. Mert a szerelem valóban azt kívánná, ahhoz hogy igazi lehessen, hogy semmi se kösse az élethez azt, aki szeret.
Igen, és ahhoz, hogy minderről tovább lehessen beszélni, még csak azt kellene tudni, mi az, hogy élet, mi az, hogy szeretni meg kívánni meg kötni és mi az, hogy lehet."
megint ez a lomos érzés. mintha nem lehetne elférni tőle valahogyan. vagy pontosabban: igazából nincsen vele baj, lehet tőle közlekedni, csak idegesít, hogy ott van még mindig, pedig nincsen semmi haszna. nekem ehhez őszintén szólva nincsen kedvem, hogy megyek végig a rákóczi úton, és ha megpróbálnám előszedni minden helyhez az emlékeket, elszédülnék. nincsen kedvem vinni magammal mindent. pedig micsoda pazarlás! érzésre az unalomhoz hasonlít. a múltamról én beérem annyival, hogy szép volt.
